Lugosi Krónika
A Lugosi Krónika pdf formátumban.
Megtekintéséhez Adobe Acrobat Reader szükséges.
Gyengénlátóknak
A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósult meg.

A honfoglalástól Mohácsig

A honfoglalástó MohácsigA megye az ország egyik legjelentősebb, leggazdagabb honfoglaláskori leletanyagával rendelkezik. (Pl.: honfoglalás kori íjtegez a kenézlői temetőből, veretes tarsoly az újfehértói temetőből, fegyveröv és női hajfonatkorongok Tiszaeszlárról). A legelőkben, dúsan termő földekben, a vadaknak otthont adó erdőkben, halban bővelkedő folyókban, vízi állatoktól hemzsegő, nádat, sást fölösen termő mocsarakban egyaránt gazdag táj ideálisnak tűnt a honfoglaló magyarság számára. Az életük szervezéséhez, fenntartásához új földet keresők így az elsők között vették birtokba ezt a térséget. Szabolcs vármegye Árpád kori székhelye Szabolcs nevű helység volt, melynek már az államalapítás előtt, a X. században is központi szerepe volt. A földvára a 895. évi honfoglalást követő évtizedekben épült. Szabolcsot, mint központot körbevették azok a honfoglaló nemzetségek, kiknek főnökeit és családtagjaikat a környék rangos sírleletei (Tarcal, Kenézlő, Rakamaz, Geszteréd) jelzik. A második központot az Árpád-kori Borsova vármegye területén, Kisvárdán kereshetjük, ez azonban nem tűnik olyan jelentősnek, mint Szabolcs. Béla király Névtelen jegyzője a Nyírséget, a Tiszahátat és a Szamos völgyét megszerző magyarokkal kapcsolatban nagy hódoltatásokról és jeles csatákról szól, amelyekben különösen Ősbő, Velek, Tass, Szabolcs és Tétény jeleskedtek. A régészek és a történészek megítélése szerint pedig - egyesek úgy vélik, hogy már jóval 896 előtt - a magyarsághoz csatlakozott kabarok szállták meg, mint előreküldött katonai segédnépek, a Felső-Tisza vidékét. Az bizonyos, hogy e vidéket már az első megszállók birtokba vették. Alátámasztja ezt az a tény, hogy a Kárpát medencében máig feltárt X-XI. századi temetők egytizedét ebben a térségben találták meg a régészek. A Tuzsér, Tiszabezdéd környékén a Tisza fő ágából kiszakadó és abba Tiszabercelnél visszatérő Kis-Tisza bal partjára, mint gyöngyfüzérre a szemek, úgy illeszkednek a honfoglalás kori falvak. Tiszaberceltől Tiszadobig, Tiszavasváriig a folyó hajdani árteréből kiemelkedő dombokat, magaslatokat szállták meg őseink. Hasonlóan megtelepedtek a Tiszára merőleges Anarcs-Nyírkarász és a Buj-Nyíregyháza-Érpatak-Geszteréd irányú földsávon, valamint a Nyíregyházától legyezőszerűen elágazó Nyíregyháza-Apagy, Nyíregyháza-Nagykálló, Bicskepuszta-Balkány vonulatokon. Elkerülték viszont a homokos talajú térségeket. A honfoglalás után három királyi vármegye, Szabolcs, Borsova és Szatmár igazgatási és bírói szervezete terjesztette ki fennhatóságát e terület lakóira. Mivel ez a vidék gyakran került a mindenkori uralkodóval szemben trónkövetelőként fellépő trónörökösök, hercegek kezére, a királyi vármegye bomlása itt viszonylag hamar megindult. A megye fontosabb nemzetségei, családjai ekkor a Balogsemjén, Jákó, Aba, Hont-Pázmány, Guthkeled, Szente-Mágócs, Zovárd és Péc voltak. A XI-XII. században a kunok betörései zaklatták a lakosságot. Többször is feldúlták, végigrabolták ezt a területet. Az ellenük való harcban mások mellet I. László is jeleskedett, aki különösen kedvelte az országnak ezt a részét, s szívesen tartózkodott itt. Szabolcsban 1092-ben zsinatot is tartott. 1241-ben Szatmár, Borsova és Szabolcs vármegyéket a tatárok dúlták fel, elpusztítva a földvárakat is. 1261-ben IV. Béla a fiának, Istvánnak adományozta ezt a földet, ahol kiéleződtek a belháborúk. Hamarosan a tartományurak kerítik hatalmukba. Az ország gazdasági fejlődésével, a pénzgazdálkodás meghonosodásával, az állandó királyi székhely kialakulásával, az Anjouk idején ez a térség a perifériára szorult. A tatárjárás után gyorsan felbomló királyi vármegyék helyén fokozatosan kialakultak a nemesi vármegyék, melyeknél az igazságszolgáltató szerepköre mellett a közigazgatási és katonai funkciója is növekedett. 1248-ban már oklevél említi Szabolcs vármegye alispánját és négy szolgabíróját, míg Szatmár négy szolgabírójáról egy 1299-ben datált oklevél szól először. Az oligarchák, kiskirályok, tartományurak, majd ligákba szerveződő bárói családok egymás elleni harca következtében jelentős károk érték a termelőerőket, átrendeződtek az értékek és a korábban önmagát szabadnak tudó nemesség is belekényszerült a familiáris intézményrendszerbe. Különösen bizonytalanná vált a jobbágyok és a szegény szabadok helyzete. Ennek következtében 1437-ben, egyidőben Budai Nagy Antal erdélyi felkelésével, a Nyírségben is fellázadtak a jobbágyok. Tarpai Márton állt a nyíri parasztok élére, hogy a nemeseken, főurakon megbosszulja elszenvedett sérelmeit, nyomorúságukat. A lázadást Szabolcs és Szatmár megyék nemessége egyesült erővel verte le. Tarpai Mártont és lázadó társait kegyetlen halállal büntették. Ebben az időben az Ibrányi, Vay, Bay és Fáy családok, a Báthoriak, Perényiek, Kállayak, Drágfyak, Várdayak, Károllyak és a Hunyadiak birtokoltak itt hatalmas uradalmakat, tucatszámra falvakat.