Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Magyarország észak-keleti részén fekszik. Magyarország egyik legnagyobb és legnépesebb megyéje. Szomszédos megyék: Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Hajdú-Bihar megye. Területe 5936 négyzetkilométer, az ország területének 6,4%-a. A megye földrajzi helyzete fekvése (határmegye) ellenére is kedvező. Természetföldrajzi szempontból két tájegységre, a Nyírségre és a Felső-Tiszavidékre tagolódik. A Nyírségben helyezkedik el a Rétköz területének mintegy 78%-a.

Hogy az ember mikor vette birtokába ezt a területet, azt a régészet ma még nem tudja teljes biztonsággal pontosan meghatározni. Az utóbbi évtizedek régészeti kutatásai azonban elég gazdag leletanyagot tártak fel ahhoz, hogy kimondhassuk: a neolit, az újkőkor embere mintegy 6500-7000 évvel ezelőtt megtelepedett ezen a tájon. A Méhteleken 1973-ban napvilágot látott újkőkori lelet, agyagisteneivel, az addig csak Dél-Magyarország területéről ismert Kőrös-kultúrához kapcsolható.

A megye az ország egyik legjelentősebb, leggazdagabb honfoglaláskori leletanyagával rendelkezik. (Pl.: honfoglalás kori íjtegez a kenézlői temetőből, veretes tarsoly az újfehértói temetőből, fegyveröv és női hajfonatkorongok Tiszaeszlárról). A legelőkben, dúsan termő földekben, a vadaknak otthont adó erdőkben, halban bővelkedő folyókban, vízi állatoktól hemzsegő, nádat, sást fölösen termő mocsarakban egyaránt gazdag táj ideálisnak tűnt a honfoglaló magyarság számára.

A mohácsi verség súlyos következményekkel járt Szabolcs, Szatmár, Ung és Ugocsa megyék sorsára nézve. Ez a terület majd két évszázadon át a hadak fő vonulásának útjába esett. Itt vonultak a Habsburg uralkodók zsoldosai Erdély ellen, itt jött keresztül az erdélyi fejedelem, ha a Királyhágón innen volt ellensége, s mindennapos vendégek voltak a török portyázók is. A XVI. század végén, a XVII. század elején nagy csapatokban vernek itt tanyát a hajdúk, rablásból tengetve életüket, amíg Bocskai István le nem telepíti őket Szabolcs megye már teljesen elnéptelenedett déli részein.

A szatmári béke után viszonylagos nyugalom köszöntött a Felső-Tisza vidékének lakosságára. Viszonylagos, mert bár hadjáratok, csaták nem zaklatták a lakosságot, de sújtották pestis és kolerajárványok. Sújtották a Tisza áradásai, az időnként egész falvakat elpusztító tűzvészek, vagy az 1814-1817 közötti éhínség is.